Balatongyörökön a Bertha Bulcsu Művelődési Ház és Könyvtár 2004. augusztus 29. és szeptember 10. között fotókiállítást rendezett

"A Balaton Györökről" címmel.

Édesapám - Dr. Sólyi József - az 50-es évektől 1988-ban bekövetkezett haláláig fényképezett. Az 50-es években kezdődött fotóművészi pályája. Képeit hazai és külföldi fotókiállításokon állították ki, több nemzetközi díjat nyert. A Magyar és a Nemzetközi Fotóművész Szövetség tagja volt, a hazai szövetségben főtitkári tisztséget töltött be. A balatongyöröki kiállítás tisztelgés volt Édesapám előtt, akinek a szívében szülővárosa Cegléd után az első, vagy talán azzal egyenragú helyet foglalt el Balatongyörök. Köszönöm a rendezők fáradságát, azt, hogy lehetővé tették, Édesapám ismét kiállíthasson, s elnyerhesse a legszebb érmet, a györökiek emlékezésének aranymedálját... hiszen múltunkat varázsolta vissza képeivel!

Ő maga mondta el az embereknek - és itt most nekünk - gondolatait az életről, a hivatásról, a családról a Fotóművészet c. folyóiratban.

Az interjút, Csík István készítette, "Beszélgetés Dr. Sólyi Józseffel" cím alatt.
"Dr. Sólyi József a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagjai közé tartozik, műveivel számos hazai és nemzetközi kiállításon szerepelt sikerrel; ugyanakkor a fényképezés jogi kérdéseinek avatott szakértője, a szerzői jogra vonatkozó jogszabályok kidolgozásának aktív részese, aki oroszlánrészt vállalt abból a küzdelemből, amelynek eredményeként a fotóművészetet jog szerint is teljes értékű művészetként ismerték el.
- Ha önmagáról készít mérleget, mi az, amit a legfontosabbnak tart sokoldalú tevékenységéből?
- Elsősorban bíró voltam, illetve bíró vagyok, ha már nyugállományban is! Egy olyan bíró, akit érdekeltek a művészetek, a fotóművészet különösképpen, aki szenvedélyesen szeretett fényképezni, fényképészeti ismereteit szakmájában is igyekezett hasznosítani, és aki - talán - készített néhány jó felvételt is.
- Ha időrendben nézzük, élete során a fényképezéssel, vagy a jogtudománnyal találkozott előbb?
- Ha ragaszkodunk a szigorú időrendhez, akkor, de csakis akkor, a fényképezéssel. De hozzá kell tennem, hogy ez még nem volt az a bizonyos, igazi találkozás. Középiskolás koromban lelkesen lapozgattam az Új Idők, s a többi hetilap képekkel illusztrált oldalait, megcsodáltam az ott közölt Vadas-, Dulovits-felvételeket, és kis lemezes gépemmel valami hasonlót igyekeztem csinálni - természetesen reménytelenül. Általában vonzódtam a művészetekhez, ez alighanem apai örökség nálam, mert édesapám kőszobrász volt, a figurális munkáknál is biztos kezű, tehetséges kőszobrász, de még mielőtt a tehetsége kibontakozhatott volna, meghalt az első világháborúban. Vonzódtam a művészetekhez, de annyi erőt, tehetséget, elhivatottságot nem éreztem magamban, hogy mindazt, amivel a művészi pálya abban az időben együtt járt, vállalni mertem volna. Lehetőségeim, családi körülményeim is arra ösztönöztek, hogy nyugalmasabb polgári mesterség után nézzek.
- A jogi egyetemről azután egyenesen vezetett az út a bírói székbe?
- Nem éppen egyenesen! Bár bírói vizsgát tettem, eleinte vállalatnál, illetve az államigazgatásban dolgoztam. Több mint két évtized telt el addig, amíg megkaptam a bírói kinevezésem; ezek alatt az évtizedek alatt találkoztam össze másodszor is a fényképezéssel, most már végérvényesen.
- Hogyan zajlott le ez a második találkozás?
- Ugyanúgy, mint a legtöbb igényes amatőrnél. megnősültem, megszülettek a gyerekek; őket megörökítendő vettem egyre gyakrabban kezembe a fényképezőgépet, és közben, egyre jobban belemelegedve a fényképezésbe, szerettem volna minél jobban megismerni, kilesni e művészet fortélyait. Zárójelben megjegyzem, hogy a gyerekek azóta már rég felnőttek, de most is ellátnak témával; leggyakrabban az unokáimat fényképezem...
- Milyen módon gyarapította fényképészeti ismereteit?
- Azok közül, akik a fényképezéshez vezető utamat egyengették, Rehák Tibor nevét kell elsőnek említenem, bíró volt, kolléga és művész, a magyar fotóművészet úttörő generációjának nagy alakja. Az ő révén jutottam el a MADOME-ba, ahol 1951-ben részt vettem a Haller Frigyes vezette tanfolyamon.
- Ettől az időponttól datálja fotóssá, fotóművésszé válását?
- Ez így egy kicsit fellengzősen hangzik... Annyi bizonyos, hogy számomra nagyon sokat jelentett ez a tanfolyam. Nemcsak az itt hallottak, a megszerezhető, elsajátítható szakmai ismeretek miatt, hanem azért is, mert nagyszerű közösségbe kerültem. Az akkori MADOME valóban társadalmi szervezet volt, ahol mindenki az ügy, a többiek érdekében tevékenykedett. A kiállítók sokszor az éjszakai órákban, maguk adjusztálták a képeket, és zárás után nem egyszer a főtitkár is seprűt ragadott, hogy rendet teremtsen a kiállítóhelyiségben! Rengeteg nehézséggel kellett megküzdenünk, a hivatalos, állami kultúrpolitika inkább megtűrte, mint támogatta az egyesületet, és mégis azt hiszem valamennyien nagyszerűen éreztük magunkat ebben a közegben.
- Mikor kezdődött el rendszeres szereplése a hazai és nemzetközi kiállításokon?
- Még 1951-ben, amikor annak a bizonyos Haller Frigyes vezette tanfolyamnak mintegy záróakkordjaként egy kis háziversenyt rendeztünk, ahol Réti Pál mögött - ő is a tanfolyam hallgatója volt, gyakorlatilag együtt kezdtünk - a második helyet szereztem meg...
- 1953-tól kezdve már a MADOME főtitkáraként tevékenykedett ...
- Mint minden, elsődlegesen társadalmi szervezetnél, így a MADOME esetében is számos olyan szervezési feladat adódott, amelyek megoldásához nélkülözhetetlen volt a jog, az ide vonatkozó törvények és rendelet ismerete. Szakmámnál, de gyakorlati munkámnál és tapasztalatomnál fogva is otthonosabban mozogtam ezen a területen, mint az egyesület tagjainak túlnyomó többsége, így hát elég gyakran tudtam az érdemi kérdésekben segítséget nyújtani. Alighanem ennek köszönhettem a megtisztelő bizalmat.
- Valószínűleg nemcsak ennek, hiszen akkor már rendszeresen kiállító fotóművész volt. Készített valamiféle  statisztikát arról, hogy hány országban, hány képével szerepelt?
- Nem, és ma már nehezen is tudnám összeszámlálni, hol és mikor szerepeltek különböző tárlatokon képeim. Természetesen van néhány dolog, amire mindig is emlékezni fogok: az egyik felvételem So it's true... címmel Indiában nyert fődíjtat, azután volt egy képem, amelyet szép sikerrel állítottak ki Pekingben. Szerepeltem a London Szalonban; egy munkámat közölte Az év fotói című angol kiadvány 1956-ban. Nem emlékszem mikor szerepeltem utoljára nyilvános kiállításon; körülbelül az ötvenes évek végén.
- Mivel magyarázható, hogy ez a sikeres sorozat hirtelen megszakadt?
- Erre az időre esett bírói kinevezésem. Ha becsülettel eleget akartam tenni ennek a felelősségteljes megbízatásnak, minden energiámat, miden időmet ennek a feladatnak, a hivatásomnak kellett szentelnem. A fényképezést természetesen nem hagytam abba, - ha valaki belekóstolt, azt hiszem sohasem tudja teljesen abbahagyni -, de arra, hogy elmélyüljek benne, hogy a kiállítások igényeinek megfelelő nagyításokat készítsek, nem jutott sem időm, sem energiám.
- Ezek szerint idestova húsz esztendeje nem állított ki, és nem is publikált?
- Lényegében nem. Az igazságügyi vezetés ismerte a fotóhoz való kötődésemet, így azután elég gyakran kaptam megbízást arra, hogy az új, vagy felújított épületek, igazságügyi létesítmények architetúráját s belső tereit megörökítsem, az eredményeket dokumentáljam. Számomra ez rendkívül "testhezálló" feladatnak bizonyult, mert az összes művészetek közül mindig az építészethez vonzódtam legjobban; a portré mellett kezdettől fogva az architetkúra-fényképezés állt hozzám legközelebb. Már első, gyatra kísérleteimnél is foglalkoztatott az építőművészet nyújtotta élmény megfogalmazása, és a későbbiek során számtalanszor próbáltam ezt - itthon, de külföldi útjaim során is - fényképen visszaadni. Ezeket a tapasztalatokat a megbízások teljesítése közben rendkívül szerencsésen használhattam fel, és módom nyílott új lehetőségek feltárására, kísérletezésre is. Minthogy azokból az összegekből, amelyekkel a munkámat honorálták, ha szűkösen is, de fedezni tudtam a fényképezéssel kapcsolatos költségeimet - fotószenvedélyem eltartotta önmagát - nem is nagyon kerestem más publikációs lehetőségeket.
- A fényképezés jogi vonatkozásaival csak a bírói kinevezés után kezdett foglalkozni?
- A jog a hivatásom, a fényképezés pedig, nevezzük így, a szenvedélyem. Szükségszerű volt, hogy előbb vagy utóbb találkozzam azokkal a problémákkal, amelyek e két terület érintkezésekor adódnak. Meg kell vallanom, szerencsés embernek tartom magam, mert azon túl, hogy bíró lettem, tehát azt a hivatást gyakorolhattam, amelyre egész életemben készültem, mint bíró a szellemi alkotások területét kaptam meg, a legszebb területet, amelyről csak álmodhattam... Találmányok, újítások, művészi alkotások sorsával foglalkoztam, és így természetesen hozzám kerültek a fényképezéssel kapcsolatos szerzői jogi kérdések is.
- Melyik volt az első olyan ügy, amelyben mint bírónak a fényképezéssel kapcsolatos jogi kérdésben kellett döntenie?
- Emlékezetes ügy volt, az úgynevezett kutyás bélyegek ügye. A posta bélyegsorozatot jelentetett meg a különböző kutyafajtákról, és három új bélyegen egy fotós kolléga a saját alkotásait ismerte fel. Mint később kiderült a bélyegek tervezője az Ebtenyésztők Egyesületétől kért jellegzetes fotókat a különböző kutyafajtákról; és a perben szereplő bélyegeknél a grafikus-művész a felvételek változtatás nélküli átvételével oldotta meg a feladatot. A per nemcsak furcsasága miatt keltett nagy visszhangot; nagy felelősség hárult a bíróságra, mert az ítélet ebben az esetben precedenst teremtett, és orientáló jellegű volt. A bizonyítási eljárás során éppen ezért rendkívül körültekintően jártunk el... Például a fénykép negatívját és a bélyeg nyomásához felhasznált nyomdai negatívot egyaránt bekértük és a kettőt arányosan egymásra vetítettük. Kiderült, hogy még a kutya lábán a szőrszálak is ugyanúgy kunkorodnak a bélyegen, ahogy azokat a fotós lencséje megörökítette. A grafikus azért használta fel változtatás nélkül a fényképeket, mert megtalálta bennük az egyed sajátosságain túl a fajta valamennyi jellegzetes tulajdonságát. Tehát a fotósnak sikerült a művészi általánosítás szintjén ábrázolnia a témát, adott esetben egy bizonyos kutyafajtát, emiatt őt kellett a három bélyeg szerzőjének elismerni.
- Az új szerzői jogi törvény előkészítésében jelentős tevékenységet fejtett ki. Ebbe a munkába már a bírói gyakorlat s a közvetlen tapasztalatok alapján kapcsolódott be?
- Akkor, amikor az új szerzői jogi törvény előkészítő vitája zajlott, a fényképezés társadalmi jelentőségében már régen az elismert nagyművészetek rangjára emelkedett. Nemcsak a Magyar Fotóművészek Szövetsége, tehát a fotóművészek érdeke, de a józan ész is azt kívánta, hogy ezt az alkotó tevékenységet jogilag is elsimerjék és a jogvédelem szempontjából ne a kisművészetek közé sorolják. Az úgynevezett kisművészetek esetében ugyanis a jogvédelem mindössze tizenöt év. A szövetség egyértelmű állásfoglalása az volt, hogy törvényesen is biztosítani kell a fényképészeti alkotásoknak is azt az ötven éves jogvédelmet, amelyet az irodalmi, a tudományos, illetve a művészeti alkotások részére a jog biztosít. Az, hogy a szövetség álláspontjának megfogalmazásában, érvényesítésében és a  körülötte zajló vitákban nagyobb feladat hárult rám a szövetségen belül, mint másokra, az alighanem abból adódott, hogy azokban az években 1968-69-ben, a szövetség tagjai közül én rendelkeztem a legnagyobb jogászi tapasztalattal és gyakorlattal. A bírói tevékenység során szerzett élményeim csak megerősítették bennem a fényképezés jelentőségéről eleve kialakult állampolgári véleményt.
- Nehéz volt ezt a véleményt elfogadtatni?
- Fogalmazzunk úgy: nem volt könnyű. Nem is akármilyen szervek jelentettek be ellenvéleményt; opponáltak például a legfelsőbb igazságügyi körök is.
- És mi volt a legfőbb érv a fényképezés teljes jogú művészetként való elismerése ellen? Az, ami a műtárgyként való elfogadását, forgalmazását is nehezítette, vagyis az a tény, hogy elvileg tetszés szerinti mennyiségben sokszorosítható, vagy valami más?
- Nem hinném, hogy erről lett volna szó, hiszen ez csaknem valamennyi sokszorosított grafikáról elmondható. Inkább afféle előítélet, konzervativizmus, az az elképzelés, hogy: "azt a gombot akárki meg tudja nyomni!" Valljuk be, még ma is él a közvéleményben egy ilyesféle lekezelő magatartás; ezek a hangok akkor, tízegynéhány évvel ezelőtt még sokkalta erősebbek volt. Egy régi, kedves kollégám, a Legfelső Bíróságon, akkor például egyértelműen ezt a nézetet képviselte, s emiatt nagy vitáink is voltak. Ma már azonban - amikor több szabadideje lévén maga is megpróbálkozott a fényképezéssel - revideálta az álláspontját. Több tucat tekercs filmet végig fényképezett és belátta, hogy nem elég a gombot megnyomni.
- A fényképezés jogi kérdései nem merülnek ki a szerzői jog kérdésével...
- Természetes, hogy nem! A személyiség védelmének kérdései különösen mostanában kerültek előtérbe, azóta, hogy a televízió és a film divatba hozta az úgynevezett rejtett kamerás felvételeket, de a kérdés ennél sokkal összetettebb és izgalmasabb! A plágium kérdésével is egyre többször foglalkozni kell. Vagy ott van például a kiállításokon, múzeumokban, nyilvános rendezvényeken való fényképezés lehetőségének a kérdése, amely nálunk nem szerencsés módon került szabályozásra. Olyan témák ezek, amelyek a fényképész és a jogász számára egyaránt érdekesek; ezért is foglalkozom velük. Néhány lényeges kérdésről a közelmúltban jelent meg egy kisebb szakmai közleményem a Fotó 1981. márciusi számában. Mint nyugdíjas sem szakadtam el a gyakorlati munkától, jogi szakértőként most is rendszeresen dolgozom; csak lényegesen kevésbé vagyok kötött, mint aktív kollégáim.
(Dr.Sólyi József könyvespolcán, tömött sorban formás kötetek sorakoznak, egy fotóművész sajátos naplójának kötetei. E könyvek saját szerkesztésű, saját "kiadású" fotóalbumok: meghatározott tematika, ellen-pontos szerkesztés vagy egy-egy utazás útvonalának jegyében összeállított, objektívvel írt jegyzetlapok.)
- Tulajdonképpen praktikus szempontok vezéreltek, amikor megnagyított képeimet sorba raktam és beköttettem - mondja a szerző a felvételek között lapozgatva. - Arra gondoltam, hogy dossziékban óhatatlanul gyűrődnek, megtörnek a képek, és nehezebben is kezelhetőek, mint így, kötetben. De azután rá kellett döbbennem, hogy e célszerű tárolási móddal, őrzési rendszerrel együtt valami mást is kialakítottam, egy sajátos tükröt, amelyben a hajdani önmagam s a világgal való kapcsolatom is látható. Én sok ezer forintot adnék azért a háború alatt elveszett, egyszerű, kis családi albumért, amely apám és az édesanyám fiatalkori fényképét őrizte. Bízom abban, hogy utódaim ezeket - a mi és az ő életük sok-sok mozzanatát tartalmazó albumokat -, ha már én nem leszek, földi javaimnál értékesebb örökségként fogják megbecsülni. "Non omnis moriar", azaz nem halok meg egészen, legalábbis az enyéimnek."

Édesapánknak igaza volt! Már nem is igazán emlékszünk arra, milyen tárgyak maradtak utána, DE AZ ALBUMOKAT rendszeresen forgatjuk, egyik másik képet újra felfedezzük, felrakjuk szobánk falára és ő ismét velünk van... velünk marad.

A Balatongyörökön az Önkormányzat kezdeményezésére rendezett kiállítás tisztelgés volt Édesapám előtt , akinek a szívében szülővárosa Cegléd után az első, vagy talán azzal egyenragú helyet foglalt el Balatongyörök.

Köszönöm a rendezők fáradságát, azt, hogy lehetővé tették, Édesapám  ismét kiállíthasson, s elnyerhesse a legszebb érmet, a györökiek emlékezésének aranymedálját... hiszen múltunkat varázsolta vissza képeivel!

Offenbeckné dr.Sólyi Ilona